Öt évet kellett várnunk a visszatérésre. Lynch pedig jött, látott, láttatott és megint teleirkálta kérdőjelekkel a néző összeráncolt homlokát. Az Útvesztőben (Lost Highway, 1997) egy enigmatikus mestermű, amiben semmi és senki sem az, aminek látszik (akárcsak a baglyok Twin Peaksben); a szereplők csak úgy átváltoznak, a halottak visszatérnek, a Titokzatos Férfi pedig felhívja magát mobiltelefonon. Mint előző munkái esetében, Lynch most sem hajlandó megmagyarázni a látottakat, rosszmájúakat ez arra engedi következtetni, hogy a rendezőnek fogalma sincs, mit akart mondani. Egy biztos: a film címe találó, a néző útvesztőbe kerül. A történet főhősét, Fredet (Bill Pulllman) halálra ítélik felesége, Renee (Patricia Arquette) meggyilkolásáért. A férfi valószínűleg féltékenységből ölt, ám a halálsoron várakozva megbánja bűneit, s azt kívánja, bárcsak kapna egy új esélyt az élettől. Képzeletében meg is kapja a lehetőséget: új arccal, új személyazonosággal szabadon engedik, s ismét találkozhat feleségével, aki ugyan már egy másik asszony bőrében lakozik, ám bűnei azonosak: Fred, azaz immáron Pete (Balthazar Getty) viszont most azokon az embereken áll bosszút, akik bűnbe vitték feleségét. Végül ismét Freddé alakul, mi több valami szörnyű masszává torzul - talán épp akkor sütik meg a zöld mérföld végén?

Mintha már a címválasztással is fricskát szeretne nyomni az orrunkra, Lynch következő filmje, a The Straight Story - Igaz történet (The Straight Story, 1999) meglepően visszafogott munka, az egyetlen szálon végigfutó (illetve döcögő) történet mindenféle szürreális inzerttől mentes, sőt a recenzőrök szőrözése ellenére metafora sem nagyon található benne. Egyszerű történet ez a testvériségről, az öregedésről és a (jó)szándék kiteljesedéséről.

Lynch már a The Straight Story bemutatásának évében bejelentette, hogy ismét tévésorozatba fog. Az ABC felidézte a Twin Peakses aranyidőket, és pénz adott a Mulholland Drive pilotfilmjére. Az elkészült két órás matériát látva a tévés társaság felsikoltott és azonnal visszakozott, Lynch pedig hiába házalt számos stúdiónál, még a merészségéről híres HBO is nemet mondott. Végül európai pénzből sikerült mozifilmé konvertálni a produkciót. A Mulholland Drive (Mulholland Drive, 2001) zajos sikert aratott Cannes- ban,a rendezőt kitüntették, a film női főszereplőjét, Naomi Wattsot pedig kikiáltották a Következő Nagy Dolognak. Lynch Hollywood-szatírája egy kicsit talán hosszabb a kelleténél, és nem is olyan hatásos, mint korábbi munkái, ám megbízható szórakozást nyújt: a két hősnő között szövődő románcot látva az a bizonyos kezdő kritikus is elfeledkezne egy időre arról, hogy David Lynch múltjában turkáljon.

Lynch és a DVD

Bár nem ellensége a formátumnak, sőt kifejezetten rajong a DVD-ben rejlő lehetőségekért, David Lynchet még nem sikerült rávenni, hogy különálló hangsávon kommentálja filmjeit - ez az ellenállás inkább a rendező személyéből adódik. Lynch a legjobb művészi hagyományokat követve mindig is vonakodott attól, hogy megmagyarázza filmjeit. Színészeiről, a forgatásról nagyon szívesen mesél, ám a történetről szinte soha. Mi mást várnánk egy olyan direktortól, aki a képet és a hangot sokkal fontosabbnak tartja, mint a dialógust?