1972-ben vágott bele első nagyjátékfilmje, a Radírfej (Eraserhead, 1977) elkészítésébe. A kritikusok szerint a film Lynch apaságtól való félelmeinek metaforája; tény, ami tény: Peggy Reavey ezekben az években szült neki egy lányt, s Lynch egyetlen biográfiájában nem olvastam arról, hogy a direktor példás apa lett volna. Öt évig dolgozott a Radírfejen, de megérte: bemutatásakor az Eraserhead instant kultfilm lett, az egekbe tupírozott hajú Jack Nance még ma is sokunk háttérképének központi figurája. A filmet Lynch fiatalkori cimborája, Jack Fisk finanszírozta, s még a produkcióban is szerepelt: Lynch amúgy is szeret közeli ismerősökkel, barátokkal forgatni, máskot viszont egyenesen az utcáról tereli be az embereket. E kettős forrásból alakult ki az évek során az úgynevezett "Lynch Tömeg", amelynek Kyle MacLachan, Everett McGill, Jack Nance, Sheryl Lee és Laura Dern az oszlopos tagjai. A technikai stáb is visszatérő emberekből áll: Angelo Badalamenti, a zeneszerző, Frederick Elmes, az operatőr vagy Alan Splet, a hangvágó évtizedeken keresztül együtt dolgozott a direktorral. A Radírfej nemzetközi sikereket is elért, a nagyközönség e filmmel válthatott először jegyet David Lynch egyéni világába: sikoltozhatott szörnyű teremtményeit látva, vidulhatott groteszk humorán, avagy gyönyörködhetett sajátos szépségeiben.

A film sikere hívta fel Mel Brooks figyelmét az ifjú auteurra: a komédiázásba kicsit belefáradt Brooks épp rendezőt keresett Az elefántemberhez (The Elephant Man, 1980); Lynch nem utolsó sorban azért vállalta el a munkát, mert végre Londonban forgathatott. A valós alapokon nyugvó történet középpontjában egy testileg sérült ember állt, akinek lelki tisztasága felülkerekedett a társadalom viszolygásán. Az egyén győzelme az előítéletek felett mindig is hálás téma volt Hollywoodban, Lynch visszafogott rendezését (a szürreális elemeket most jobbára mellőzte, de a többértelműséget nem) számos díjjal kitüntették, többek között Oscar-jelöléseket is begyűjtött: nem ez volt az utolsó, de a direktor eddig még sosem távozott szoborral a ceremóniáról.

Szó, mi szó: Az elefántember népszerűsége a mainstream felé tologatta az egykori művészfilmest, akit még A Jedi visszatér rendezésére is felkérték. Lynch végül egy másik sci-fi legenda, Frank Herbert Dűnéjének feldolgozása mellett tette le voksát. A kommersztől alapvetően idegenkedő direktor azért választotta ezt a nagyköltségvetésű produkciót, mert a film producere, Dino De Laurentiis ígéretet tett arra, hogy pénzelni fogja Lynch következő munkáját, bármi is legyen az. A Dűne (Dune, 1984) túl sok szót nem érdemel, a regény arisztokratikus mágiájától teljesen idegen filmmasszát csak a legfanatikusabb rajongók tudták értékelni, ám ha ez az anyagi bukás volt a Kék bársony (Blue Velvet, 1986) elkészítésének ára, akkor bizony megérte.

A Kék bársonnyal Lynch igazi mestermunkát tett le az asztalra; a tipikus amerikai kisváros felszínes mindennapjai alatt meghúzódó, vérrel és más testnedvekkel átitatott szubkultúra definitív bemutatása, a néző maradéktalan bevonása a nyitva hagyott talányok megoldásába sajátos hangulatot kölcsönzött a filmnek, lélegzetelállító karakterei és remekül megválasztott zenéje pedig igazi modern klasszikussá avatták a produkciót. Lynch újabb Oscar-jelölést könyvelhetett el.

Bár a Veszett a világ (Wild at Heart, 1990) című roadmovie Arany Pálmát nyert Cannes-ban, a kritikusok mégis utálták: Nicolas Cage és Laura Dern "országos turnéja" valóban céltalannak tűnik (irány a pokol? irány a menny?), a filmben megtapasztalható explicit erőszak pedig meglehetősen öncélú (áhá, végre egy cél!).

A hiperaktív voyeur filmek rendezése között rendre kipróbálta magát más művészeti ágazatokban is, így született meg például A világ legdühösebb kutyája (The Angriest Dog in the World, 1982) című képregénysorozat, vagy az Angelo Badalamentivel közösen komponált Ipari Szimfónia, Első rész (Industrial Symphony Vol. 1, 1989). Lynch hasonló indítatásból kereste fel Amerika egyik legnagyobb tévés társaságát, az ABC-t is: a művész egy kisvárosi környezetbe helyezett rejtélyes gyilkosságsorozatot feldolgozó filmsorozat ötletét dédelgette magában. Mark Frosttal karöltve írta meg a szérianyitó fejezetet, amelyben az ABC fantáziát látott, és megszülethetett az amerikai televíziózás egyik leghíresebb sorozata, a Twin Peaks.

A széria első szezonját valójával zabálta a közönség, a "Ki ölte meg Laura Palmert?" kérdés a fél világot lázban tartotta, a második epizódsorozat váratlan, s meglehetősen zavaros befejezését követően azonban legszívesebben keresztre feszítették volna direktort, aki a botrányt látva csak csendesen mosolygott. Lynch tőzsgyökeres rajongói természetesen leborultak a vörös függöny mögött látottak előtt, s igazából a sorozat előzményeit feldolgozó mozifilmet, a Tűz, jöjj velem! (Fire Walk With Me, 1992) címűt is csak a hardcore fanok tudták értékelni. A média egy szemvillanás alatt kicsinálta a direktort, két másik sorozat-tervezete (egy dokumentációs antológia és egy sitcom) szinte már a születésük pillanatában elhaltak. David Lynch megvonta a vállát, ám jó időre eltűnt a rivaldafényből.