Irónia

Elérkeztünk tehát egy nagyon fontos esztétikai fogalomhoz, az iróniához, amelynek vizsgálata hozzásegít minket a Twin Peaks jellegzetes atmoszférájának megértéséhez.

Az irónia eredetileg humorforrás, a komikum egy fajtája. Az a cél vezeti, hogy saját területén verje meg az ellenfelét, ezért látszólag elfogadja az õ premisszáit, értékrendjét, okfejtésének módszereit. Belemegy a játékba, hogy sorban kimutassa, leleplezze ellenfele nyilvánvaló képtelenségeit. Az irónia komolyan veszi azt, amit eleve nem tart annak. Komolyan veszi például azt is, hogy a 3. részben Cooper célbadobással állapítja meg a nyomozás további irányát. Maga a helyzet nem lenne annyira mulatságos, ha egy bolond nyomozó eredménytelen ötlete lenne. Csakhogy minden dobás, a találatok és a mellé dobások is alátámasztják a módszer eredményességét. Egyszerûen komolyan kell venni ezt az õrültséget.

Az irónia belebújik a szemben álló fél szellemiségébe, hogy bebizonyítsa: szabályai, tételei, igazságai ostobák, hazugak, hibásak. Vagyis hazugság az a minden kalandfilmben sulykolt nézet, hogy a Jó Hõs felveheti a küzdelmet a reális vagy irreális Gonosz erõkkel szemben. De tagadja a megszokott történeti sémát is, miszerint az alaphelyzetbõl konfliktus alakul ki, majd annak feloldása, megoldása következik. A Twin Peaks konfliktusok sorát villantja fel, összefonja õket, továbblép rajtuk, néha megoldás nélkül. S teszi mindezt úgy, hogy közben fenntartja a sablon követésének látszatát.

Az irónia az által, hogy azonosul, magában hordja a félreérthetõség veszélyét. Mivel felveszi (jelen esetben) egy mûfaj jellegzetességeit, összetéveszthetõ a mûfajban született tipikus alkotással. Az irónia megértéséhez, felfogásához szükség van egy bizonyos tudásanyagra, ami az irónia tárgyára irányul. Ha egy ismeretlen dolgot elõször látunk, anélkül, hogy elõzetes információink lennének róla, akkor nem érthetjük humoros voltát sem. Ehhez kell egy olyan szociológiai beágyazottság a nézõ oldaláról, ami lehetõvé teszi a helyes értelmezést. Ez a magyarországi elsõ vetítéskor még kevesek kiváltsága volt, saját tapasztalataimból kiindulva mondhatom, hogy a nagyobb közönség nem „értette a viccet", nem érzékelte még a legdurvább, legszatirikusabb komikum képeit sem ( persze ez a durva szatíra még mindig burkolt az akkori paródiákhoz képest), és maximum elképesztõnek, vagy hülyeségnek minõsítette az egyértelmûen mulattató szituációkat (pl. Gordon Cole, az üvöltõ ügynök egyes megnyilvánulásai). A helyzet a második adássorozatig (1998) annyiban változott, hogy a magyar nézõk már több tudással bírnak a sorozatok mibenlétérõl, talán a horrorról és a krimirõl is( bár a horror jelenetek ironikus vagy mulattató jellege megkérdõjelezhetõ), illetve társadalmunk közelebb került a posztindusztriális - fogyasztói társadalmakhoz, melyeknek léte az ilyen és hasonló posztmodern alkotások táptalaja. Ez közel sem jelenti azt, hogy minden befogadónál lecsapódott a Twin Peaks egész tartalma, ez az „anyaországban", Amerikában sem történt meg.

A századelõ francia esztétái szerint az irónia létrehozása szakadatlan szellemi aktivitást igényel, mivel folyamatosan fenn kell tartani a látszatot, és emellett újra és újra le kell leplezni a visszásságokat. A mi esetünkben az irónia folyamatosan más hozzáállásokkal, attitûdökkel váltakozik, hol melodrámába illõen romantikus (James és Donna), hol horrorszerûen félelmetes (Red Room jelenetek) részek között bukkan fel. Az irónia így szerkezeti elemként is funkcionál, fenntartva a folyamatos változatosságot a sorozat egész idõtartama alatt.

A Twin Peaksben az irónia tárgyát a mûfajok (krimi, sorozat) és az ezeket felépítõ sémák képezik, ezen felül pedig maga a társadalom, az emberi naivság, a berögzõdött gondolat-társítások, a gondolkodás rugalmatlansága.

A sorozatban - minden máshoz hasonlóan - az irónia sem mindenható; véresen komoly, hátborzongató, vagy émelygõsen szirupos melodrámai jelenetek mellett lép színre, olykor meghökkentõen bizarr szituációkkal váltakozik.