„Az égi ügynök"

A fejezet címét Bóna Lászlótól kölcsönöztem, aki a Twin Peaks-sorozatot egyetlen beavatási folyamatként értelmezte hasonló címû elemzésében(17). Ez szükségszerûen jár együtt azzal, hogy az egész értelmezés Cooper ügynök és az általa megtestesített sámán- archetípus áll a történet középpontjában. Ez az értelmezési lehetõség természetesen abszolút jogos és helyénvaló, ha figyelembe vesszük a többi értelmezési síkot, amely rendelkezésünkre áll, vagyis ha elismerjük, hogy a Twin Peaks ezoterikus, okkult világa mellett ott van és éppoly lényeges a kisváros felszínen folyó, hétköznapi életének valósága. E két történetköteg összefonódva adja a mû szüzséjét.

A beavatás-történet szorosan belesimul a nyomozás-történetbe, hiszen mindkettõ a titok megfejtése felé tör. A reális kutatást ( az elején még így nevezhetjük) egy Sherlock Holmes-féle figura és jóindulatú, elszánt, de közel sem éles elméjû társa, Watson-Truman seriff irányítja. A kezdetekkor még extravaganciának tûnik, mégpedig nem kevés humorral tálalva, hogy a nyomozó az álmait is latba veti a nyomozás során, s hogy a keleti meditációt éppoly következetességgel alkalmazza, mint a logikát vagy a pszichoanalízist. Lassan egyértelmûvé válik, hogy Cooper nem egy „sima ügy", hanem egy metafizikai probléma megoldásán fáradozik. Ez még mindig beleférne egy újszerûen értelmezett, de hagyományos eszközökkel élõ krimibe, a Sherlock Holmes történet formuláiból akkor esünk ki, amikor Cooper ügynököt leteríti egy pisztolygolyó. Egy hagyományos krimiben, egyáltalán nem lenne illendõ, hogy a hõs a történet elsõ harmadában súlyosan megsérüljön, mivel egy nyomozó általában tipikus szuperhõs, halhatatlan és sebezhetetlen, amit Cooper ügynök bemutatása szemtelenül és egyértelmûen minden percben erõsít bennünk. Éles logikájával mindenkit lenyûgöz, csalhatatlan megérzései elkülönítik a többiektõl, modora és eleganciája mindig kifogástalan. Nem téved és nem követ el hibákat. Az, hogy lelövik, azt a nézõi várakozást rombolja le, hogy Cooper sérthetetlen, de a krimi-sablon még ettõl tovább él, sõt, az a meggyõzõdés is erõsödik a nézõben, hogy hõsünk kiválasztott, hiszen az üzenetek, melyeket értelmez, személyre szólóak, az õ individuuma körül csoportosulnak. Cooper halála hosszadalmas és feszült folyamat, valójában a beavatás elsõ lépcsõfoka, a megvilágosodás elsõ állomása. Cooper egy élet és halál közti állapotban tapasztalja meg a természetfölötti erõk valós voltát, olyan tudásra tesz szert, amely közel sem egyértelmû számára, de kétségtelenül közelebb viszi a megoldáshoz. Megmenekülése valójában feltámadás. Ha ezen a motívumrendszeren haladunk tovább, a következõ lépcsõfokot kell keresnünk. Addig is újabb és újabb információhoz jutunk a rejtélyes Bobról és Coopernek újabb transzcendens segítõje akad: a félkarúban lakozó lélek. Lassan kifutnak az események egy pontra, amely Laura Palmer gyilkosának a halála lesz. Ez az a dramaturgiai fordulópont, ahol végleg elszakadunk minden hagyományos krimi-jellegtõl, az egész történet új értelmet nyer, túllép az bonyolult, misztikus gyilkossági történet szintjén. Mindezt persze nem ilyen patetikusan teszi, inkább fültövön legyintve a nézõt, aki addig még táplált valami reményt arra, hogy megszokott módon tálalva kapja a megoldást. Visszatérve a beavatás említett második mozzanatára, itt Cooperünk már nem kiszolgáltatott „elszenvedõje" a szertartásnak, hanem cselekvõ részese. Képes megidézni a természetfeletti világot, képes rá, hogy egy szerencsétlen, eltévedt lelket maga vezessen át túlvilágra, mégpedig az õsi, misztikus úton, a haldokló fülébe súgott szavakkal. Cooper ettõl a pillanattól már sámán, pap, felszentelt személy. A tûzoltó berendezés vízsugara az esõt helyettesíti, amely a megtisztulás évezredes és ma is élõ jelképe. Szétmossa Cooper haját, ami talán elõször veszti el porcelánra hasonlító állagát, és bõven csorog végig az arcán, magával sodorva vagy csak helyettesítve könnyeit. Itt aztán már nincs kétség: Cooper Jó, mindenekfelett és elsõ sorban Jó. Ettõl a pillanattól értelmét veszti minden olyan nyom, részlet, bizonyíték, adat (videofelvétel, napló stb.), amelyek eddig azt az illúziót adták, hogy a világ értelmezhetõ részletekbõl összeálló egész. Ezeken a részeken Cooper és a sorozat értelmezés és további magyarázat nélkül lép túl. Teszi mindezt a 17. rész végén, lezárva egy szakaszt a nyomozásból és felvezetve egy másikat.

A természetfölötti erõk közvetítõje nem csak Cooper, egyre több szerepet kapnak Twin Peaks lakói is, a Tuskó Lady, az Õrnagy, vagy az idõs szobapincér, persze õk nem mérhetõk Cooper mércéjével, hisz többnyire értelmezés, vagy néha ép ész nélkül közvetítik az információkat. A többiek (James, Ben Horn, Donna, Audry stb.) pedig mintha egyre inkább eltávolodnának a számunkra immár láthatóvá vált transzcendentális valóságtól, megmaradva az anyagi látszatvilág síkján, messze a beavatottaktól. Élik a saját gondjaikkal és terveikkel teleszõtt életüket, semmit sem tudva arról, hogy mi lakozik a városukban.

A Jó és a Rossz küzdelme nem zárul le a krimi véget érésekor, a Gonosz tovább folytatja küzdelmét ügynökünk ellen, egy idõ után Windom Earlben manifesztálódva. Már rég nem törõdik azzal, hogy elvegyüljön a hétköznapi emberek között, mint tette ezt Leland Palmer testében, inkább beköltözik az erdõbe. Az erdõ itt igazi megfejthetetlen vadon, valamiféle labirintus-pótlék, egy hely, ahol tér és idõ ereje megszûnik. A Gonosz erõk egyre koncentrálódnak térben( a fekete barlangban található titkos térkõ által kijelölt, fákkal körbevett mágikus körben) és idõben ( a Mars és a Szaturnusz találkozása által megjelölt pillanatban). Ezen folyamat közben, vagy inkább ezzel párhuzamosan Cooper elveszti független, hideg céltudatát, szerelmes lesz. Ahelyett, hogy érzéki, tudati, érzelmi, individuális korlátait elhagyva teljes tudásával és erejével a leendõ küzdelem felé fordulna, pont az érzéki, individuális lét felé mozdul. A magánéletben párt választ, de a misztikus harcban magányos hõsként akar dicsõséget szerezni (ez tipikus amerikai séma, klasszikus példája a westernfilm).Ez a momentum a végkifejletben bebizonyítja, az emberi gyarlóság nem veheti fel a versenyt a Gonosz józanságával, a Jó megalázó vereséget szenved. Az utolsó epizód nagy része az általunk ismert fizikai idõn és téren túl, egy másik tudatállapotban játszódik. Ezt a részt ismét maga Lynch rendezte, kiaknázva az utolsó lehetõségeket is: a Red Room jelenetek elõször városi eseményekkel váltakoznak, majd elszabadul a pokol: a cselekmény kizárólag a vörös szobák labirintusára korlátozódik. Itt már ténylegesen is megjelenik a labirintus, amely a titkokat õrzi, falai vörös bársonyfüggönybõl vannak, és bár látszatra négy szobára és egy folyosóra oszlik, valójában teljesen kiszámíthatatlan, hogy hol kibe vagy mibe botlik ügynökünk. Az itt játszódó jeleneteken kívül is minden rosszra fordul, az egyetlen épen maradt, normális család békéjét a kotnyeleskedõ Ben Horn semmisíti meg, aki ráadásul csak jót akar, közben a bank felrobbanásakor saját lányát is elveszti. Az õrült Nadine-nak visszatér az emlékezete és újra meghiúsítja Ed és Norma egybekelését. Egyszóval minden rosszul végzõdik. De ezekben a jelenetekben még ott rejlik némi humor az elõzõ részekbõl, ha végtelenül fekete humorrá válva is (repülõ szemüveg). A labirintusban már nincs helye viccnek, az tényleg véresen komoly és hátborzongatóan félelmetes. Minden torz és irreális, Lynch itt valódi horrort csinált, annak minden lehetséges eszközével élve: sikítozó halottak, átváltozások, villogó-vibráló fények. És a végkifejlet: a beavatás Cooper részérõl sikertelen, eladja lelkét a Gonosznak. Ez a végsõ nagy felborogatása minden happy endhez szokott nézõi elvárásnak, a Jó egyszerûen elszenvedte a legmegalázóbb vereséget, amit csak rá mérhettek, az égi ügynök saját testét engedte át Bobnak, így még a legcsekélyebb remény is eltûnt arra, hogy a világot jónak, vagy legalább lakhatónak minõsítsük. A kiábrándulás annál is inkább kellemetlen, mert a sorozat közben alkalmat kapott a nézõ a Cooper ügynökkel való azonosulásra (mindig pont annyit tudhatott meg az eseményekrõl, mint õ, se többet, se kevesebbet). Cooper hatalmas áldozatot hozott, de ez nem megdicsõülést, hanem paradox módon elkárhozást jelent számára.

A kisváros története és a beavatási mese nagyjából lefedik a Twin Peaks történeti síkjait, de a teljes körû értelmezéshez szükség van arra is, hogy körülírjuk, analizáljuk azt az atmoszférát, amelyben a sztori elmondhatóvá vált. A légkör legfõbb jellemzõje pedig nem más, mint a már sokat emlegetett mûfajok összekeveredése, egyfajta kollázsa.