„Mintha megállt volna az idõ"

A hangulat, ami Twin Peakshez köthetõ, mintha idõtlen lenne. Ebben nagy szerepe van a díszletnek, a ruháknak és természetesen a zenének. A középiskolás lányok itt nem hordanak rózsaszín csipkét, mint a Veszett a világban, mindenki nagyon természetes és nagyon konzervatív, Audrey például mintha az ötvenes évekbõl lépett volna elõ mohairpulóvereivel és rakott szoknyáival. A helység férfilakossága az Amerikai Álom hõseit idézi, a határvidékek meghódítóinak leszármazottai élnek itt. Szerencsére itt nincs rock- és diszkózene, csak Badalamenti van, minden mennyiségben. Szlogenné vált (a „Ki ölte meg Laura Palmert" mellett) az „és mindig szól a zene…" mondat, mert ebben a filmben nincs csönd. Minden témának megvan a maga zenei motívuma, az variálódik, halkul, erõsödik, észrevétlenül átszövi az elbeszélést. A dal Lynchnél vezérmotívum, hatékony és erõteljes, ellentétben az átlagos tévés produkciókban alkalmazott felületes, összevissza használt, átvett zenei sikerekkel (Miami Vice, FBI Story stb.).A zene olyannyira kötõdik Twin Peakshez, olyannyira realisztikus, ott élõ, hogy Audrey Horne ezt hallgatja, erre táncol, a Roadhouse-ban az eredeti énekesnõ lép fel. Ez a zene Twin Peaks zenéje, a hegyeké, a vízesésé és a démonoké is.