Lynch

Ha már elfogadjuk, hogy a TP leginkább Lynché, akkor szót kell ejteni Lynch rendezõi elõéletérõl, mielõtt az érdemi munkába kezdenénk. David Lynch monomániás rendezõ, mondja Horváth Antal Balázs(4), mert minden filmjében ugyanaz a hangulat kel életre, hasonló tematikával. Meséi gyakran archetipikus történetek, az emberi megtapasztalás, a tudás közelébe való férkõzés, a beavatás misztériumjátékai. Hõsei megjárják a sötétség legmélyét, a tûz közelébe jutnak, ahonnan általában visszatérnek ugyan, de a múlt ott kísért további életükben. Lynch bonyolult szerkezeteket hoz létre, vonzódik az absztrakcióhoz, és a többszörös jelentés-tartalomhoz. Ezen jegyei alapján pont alkalmatlannak kéne ítélnünk egy televíziós sorozat rendezõjének szerepére, fõleg, ha megfigyeljük elõzõ filmjeiben a elbeszélés megújítására tett kísérleteit. [Itt meg kell jegyeznem, hogy Lynch a hollywoodi filkészítõkhöz mérten bizonyul csak „fenegyereknek" vagy „õrülten mûvészfilmesnek", ha megnézzük vágásait, filmi ritmusát, a feszültségteremtés eszközeit, ill. hogy a célja mindig elmondani egy történetet, akkor a konvenciókhoz igenis ragaszkodó, a hollywoodi sémákat felhasználó rendezõhöz jutunk.] Miben más õ mégis? Lynch mintha semmit nem csinálna tudatosan, filmjei olyanok, mint utazások a tudatalattiba, félelmek és megfejthetetlen titkok közé. Mintha nem akarna soha semmit megmagyarázni, csak elmondani, vonzódik a titokhoz, a felfoghatatlanhoz. „Baromi veszélyes megmondani egy filmrõl, hogy micsoda. Ha túl pontosan akarjuk meghatározni, nem marad helye a képzeletnek" - nyilatkozta a rendezõ pár évvel késõbb, a Lost Highways forgatásán(5). Ez a szellem a televíziós elbeszélési technikákkal ötvözve vezetett el a Twin Peaksben is a sokat emlegetett Lynch-hangulat tévés változatának létrejöttéhez. Lynch valahol a hollywoodi filmezés határvidékein mozog; maga is meglepõdött, mikor „európai filmrendezõnek" titulálták.

A Dûnétõl a Tûz, jöjj velem!-ig, a Veszett a világon át Lynch szinte mindig szûknek érezte a „kereskedelmi játékfilmek" másfél órás idõtartamát, melyet igyekezett kinyújtani, így valósággal beleszeretett a gondolatba, hogy egy összesen kb. 23 órás történetfolyamot készíthet. Így érkezett meg tehát arra a pontra, ahol belevágott a Twin Peaks elkészítésébe. De honnan indult?

Lynch elsõ, filmvászonra vetített alkotása, a Six Figures Get Sick (Hat figura öklendezik), 1976-ban képzõmûvész hallgató korában készült, és különös, nyomasztó alkotás. Ezt követte a négyperces Alphabet (Ábécé), egy animációs trükköket is felhasználó kisfilm. Az elsõ narratív munkája a harmincnégy perces Grandmother, (Nagymama), melynek központi figurája egy kisfiú, akit ágybavizelése miatt rendszeresen vernek. Házuk padlásán egy ágyra magot ültet, amibõl kinõ egy öregasszony. Összebarátkoznak, de a „nagymama" megbetegszik és meghal. Ezzel az alkotással Lynch rátalált igazi hangjára és közegére, a filmnyelvre. Nyomasztó és transzcendentális elemekkel átszõtt, feszülten vibráló atmoszférát teremtett már ez a munkája is, akárcsak késõbbi alkotásai: az agy helyett inkább az érzékekre, gyomorra, szívre hatnak. Elsõ nagyfilmje, az Eraserhead (Radírfej)egy szívszorító rémálom, radikálisan elénk táruló szenvedéstörténet, minimális cselekményû poézis az életet uraló félelmek idõtlenségérõl. Számos, késõbb állandósuló motívum bukkan fel ebben az alapmûben, melyet késõbb a Twin Peaks is magáénak tudhat: bizarr alakok, álomjelenetek (melyekre a TP egész misztikája épül), bársonyfüggönyök és állólámpák stilizálják a teret, akárcsak késõbb a „Red Room"-ban. Ezt követõen egy narratív filmet forgat, címe The Elephant Man (Az elefántember), nyolc Oscarra jelölték, meghozta Lynch számára a sikert. Ezt követte egy sikertelen vállalkozás, a Dûne filmrevitele, mely zseniális kudarc volt. A Blue Velvet (Kék bársony) már saját ötletébõl készülhetett el, a helyszín egy fakitermelésre szakosodott kisváros(ld. Twin Peaks), ahol egy fiatalember levágott fület talál a gyepen. Ezzel elindul a háttérben megbúvó bûn és titok kitüremkedése a csendes kisvárosi lepel alól. Lynch már ebben a mûvében hozzáfogott a populáris mûfajok nagyvonalú szintéziséhez.

A kék bársony a felszínen thriller, vagy annak karikatúrája, egy réteggel beljebb nevelõdési történet, utazás a borzalom univerzumába. A Kék bársony azonnal hatott, kisebb botrányt kavart és világossá tette Lynch fontos szerepét a nyolcvanas évek amerikai filmmûvészetében. Ezzel a munkával kezdõdött el Lynch és a komponista Badalamenti együttmûködése, és a rendezõ második korszakának védjegyévé vált Badalamenti sajátos zenéje. A szerzõ Lynch „szívébõl komponált"(6), és elkezdõdött a közös munka: Lynch írta a szövegeket, Badalamenti a zenét és született vagy negyven dal elsõ nekifutásra.

1986-ban találkozott Lynch és Mark Frost, aki a Hill Street Blues(7) vezetõ szerzõjeként vívott ki elismerést. Hamar megtalálták a közös hangnemet, megalapították a Lynch-Frost Productions társaságot, mely a Twin Peakset és a kiábrándító American Chronicles-nek nevezett dokumentumsorozatot Amerikáról, majd az On The Air címû produkciót fogja legyártani. Együttmûködésük elsõ, sikertelen idõszaka két, a stúdióktól visszadobott forgatókönyvet eredményezett, majd egy tervezett tv-sorozat szinopszisát nyújtották be az NBC- nek. A válasz negatív volt. Lynchnek támadt az ötlete az idilli kisvárosban elkövetett gyilkosságról, ebbõl készítették el a Northern Passage (ÉNy-i átjáró) címû pilotjukat, mire kinyílt a pénzeszsák, nekiláthattak az írásnak. De ez már javában a Twin Peaks-történet része.