A Twin Peaks-jelenség

Vörösbegy a faágon, erdõrészlet, faóriás, városnévtábla, körfûrész a köszörû alatt szikrát vet, vízesés zuhog. Közben titokzatos hangzású, de megnyerõen kellemes zene szól. Ron Garcia mély és meleg tónusú felvételei kiemelik a hegyeket és az est színeit. Kezdõdik a Twin Peaks elsõ része. A vörösbegyre még a Kék bársonyból emlékezhetünk, amely ezzel a képpel ért véget. 30 epizód, mely televíziós kulcsmûvé vált. Mûfaja a rendezõ, David Lynch elõzõ munkáihoz képest kevésbé fajsúlyos; tömeges igényeket is kielégítõ, a tévéhez alkalmazkodott, így populárisabb. A Twin Peaks intermédiális mûvé kerekedett, a televíziós sikerek közben és után az alkotók megpróbálkoztak a videóval (Európában terjesztettek videofilmen egy kétórás filmváltozatot), a mozifilmmel(1) és az irodalommal ( 2 könyvet is kiadtak, feltárva velük a két kulcsfigura múltját: Dale Cooper emlékiratai(2) egészen a gyermekévekig nyúlnak vissza; Laura Palmer titkos naplója(3) pedig leleplezi a lány „elõéletét", melynek része az a meggyõzõdése is, hogy egy Bob nevû gonosz szellem lakozik benne). Ezek a kiadványok, filmek nem tartoznak a történet fõ vonalához. A Twin Peaks nélkülük is él és virul, zsúfolásig tömi a rendelkezésére álló teret, aztán mindent a feje tetejére állít.

És hogy kinek köszönhetjük mindezt? Erre egy válasz létezik: David Lynchnek.

Talán nem egyértelmû elsõre, hogy mennyire tulajdonítható a Twin Peaks Lynchnek, hiszen a 30-ból mindössze hatot rendezett (az ominózus 1., aztán a 2., 8., 9., 14., valamint az utolsó, látványban és dramaturgiájában is legszokatlanabb részt). Mégis elperelhetetlen tõle az alkotás, mert producerként, társszerzõként és színészként is végigkísérte a Twin Peaks minden mozzanatát. Õ volt a karnagya egy válogatott zenekarnak, melyben a 9 író és 14 rendezõ mellett számtalan közremûködõ dolgozott az eredményért. Hogy mégis mért írjuk az alkotást egyértelmûen D. Lynch neve alá, arra a következõkben próbálnék meg választ találni. A legkézenfekvõbb felelet: ebben a sorozatban a képtelen történet megtalálta azt az embert, aki rendezõi és mûvészi érzékenységével mûfajt teremtett általa: a szerzõi sorozatot. Már más, a filmmûvészetben elismert rendezõk is kísérleteztek elõtte az ötlettel (Fassbinder: Berlin, Alexanderplatz, Kieslowski: Tízparan-csolat), de a közönségsiker elmaradt.

Lynchnek viszont ott volt Mark Frost, egy eredeti tévés író, aki át tudta hangolni a rendezõ elképzeléseit a mozivászonról a képernyõre. Az újítás abban állt, hogy Lynch valójában mozit csinált, nem is akart mást; a másfélórás pilot forgatásán senkinek sem tûnhetett fel, hogy nem mozifilmet készítenek. A Twin Peaks ráadásul összefüggésbe hozható a Kék bársonnyal, Lynch elõzõ filmjével. Tematikájában szinte azonos, csak itt a kertvárosból kisváros lett, és az ironizáló attitûd mellett felbukkannak szürreális álomjelenetek, vészjósló látomások is.

Talán úgy gyõzõdhetünk meg leginkább a sorozat és Lynch elválaszthatatlanságáról, ha összevetjük, hogy mit akar elmondani (és hogyan) a Twin Peaks, illetve, hogy mit mondott el Lynch már elõtte is, vagy fog elmondani a sorozat után született rendezéseiben. A Twin Peaks összegzése lecsupaszítva: egy látszólag csendes és békés kisvárosban szinte mindenki vétkezik a törvény vagy az erkölcs ellen, mindenki mást szeret, mint akivel él / és nem mondott mást a Kék bársony sem, melyben szintén lehullt a lepel a hétköznapok felszínes hazugságairól. Mindezt mindkét esetben az irónia eszközével ábrázolja, kinevetve és nevettetve. A Twin Peaksben folyton ott bujkál a Gonosz, aki kihasználja a gyarlóságot és a félelmet / kiszámíthatatlan, szürreális, félelmetes, akárcsak késõbb a Lost Highway-ben.

Egyértelmûen Lynch örök kérdésköre fogalmazódik meg a sorozatban: a normális élet visszásságai és a mögötte rejlõ borzalom.