Lost Highway

[Útvesztőben  ]

Egy puritánul berendezett cella és egy különösen erős fénnyel világító neon. Egy férfi, két eset. Két férfi, egy eset. A zenész, aki féltékenységből meggyilkolja a feleségét, majd börtönbe kerül, és a kétkezi munkás, aki egy csodás nő miatt a helyi néhézfiúk világába kap visszautasíthatatlan meghívást. A többi néha csend, néha dübörgő metálzene.

Mi a közös a sikeres szaxofonistában és a kalandvágyó autószerelőben? Rossz kérdés, mert csak a semmi vagy a minden az elfogadható válasz. Elfogadható, ám könnyen cáfolható. Ellentmondásos és kihívó, mint David Lynch életműve és filmkészítői attitűdje. Általában nem szeretjük, ha palira vesznek, Lynch esetében mégis elfogadjuk a szemfényvesztést. Sőt, lelkesen tapsoltunk, amikor a Twin Peaks utolsó részei elképesztő, a logika szabályait felrúgó fordulatot vettek. Valljuk be, jól érezzük magunkat az útvesztőben. „A magam módján szeretek emlékezni, nem feltétlenül úgy, ahogy történt”, mondja Fred Madison, a szaxofonos. Akárha a rendező hangja szólna belőle. Lynch alaposan megdolgoztatja a néző kombinálókészségét, feladványt készít, aminek nem biztos, hogy van helyes megfejtése, de ha van, bizonyosan több érvényes és egymás ellen szegezhető magyarázata is van; intellektuális kihívások mellett érzéki ingerek seregével sorozza meg a közönséget: dübörög a Rammstein, szikráznak a fények, villannak a neonok, zökkennek a vágások - mi kell még? Fondorlatos színészválasztás, hiszen Bill Pullmannak előbb hisszük el, hogy amerikai elnökként a világot is megmentené, minthogy született gyilkos, sőt, feleséggyilkos lenne. Márpedig mindent el kell hinnünk: azt is, amit a szemünk és azt is, amit az eszünk diktál. Ügyes trükk, hogy a két (egylényegű?) férfit két különböző színész, a két nőt (a feleséget és a gengszter barátnőjét) ugyanaz a színésznő játssza. Lynch összegyúrja a Tavaly Marienbadban csalafinta elbeszélői labirintusát és A vágy titokzatos tárgya játékos személycseréit, hogy különbejáratú, posztmodern tükörvilágába nyisson egy újabb ajtót. Szuggesztív és lebilincselő. Csak ne a szó szerinti értelmét keressük, mert akkor úgy járunk, mint az egyszeri bölcsész, aki értelmező kéziszótárral ront a költői képeknek.