The Grandmother

[a nagymama]

Vajon mennyire ember az ember? Mit nevezünk annak? És mennyire vagyunk ösztönlények, és mit irányítanak bennünk az ösztönök? Van, amit nem azok irányítanak? Szerintem ezeket a kérdéseket feszegeti A nagymama c. (nem is annyira rövid) rövidfilm, egy családi dráma keretein belül. A szülők állatiasak, mert még náluk is ősibb és primitívebb matéria szülte őket, ám gyermekük már a tudatos teremtés magaslataira tör, ahol viszont visszanyúl családja gyökereihez és a megértő bölcsességbe emeli a nagyanyját, a „földet”. Ám saját, fájdalmas öntudatra ébredése rányitja a szemét a halál egó-romboló jelenségére is, amivel szemben nagyobb öntudatlanságban élő, ugató (!), erőszakos szülei közömbösek maradnak. Az előző két filmhez képest jelentősen rövidültek az átvezető animációk, ám a sötét, erősen kontrasztos fényvilág és a hátborzongató hang-kíséret megmaradt feszültségfokozónak. A kamaszfiú — ráadásként — határozottan elképzelhető Dale Cooper (a Twin Peaks nyomozója, de ezt biztosan mindenki tudja) ifjúkori kiadásának.