The Amputee

[az amputált]

Az egyik legsokkolóbb darab, amit Lynchtől valaha láttam (rögtön két verzióban, közvetlenül egymás után, ami tovább erősíti a hatását). Egy fiatal nő ül egy fotelben, akinek mindkét lábát amputálták, combközéptől. A baleset friss lehet, mert a csonkok még kötözésre szorulnak. A nő cigarettázik, és ír, talán levelet egy barátjának, talán egy novellát — a lényeg az, hogy teljesen elmerülten alkot: csak az érzelmek, csalódások, elvárások, szerelmek világa létezik számára. Számunkra, akik minderről az ő "kihangosított" gondolatain keresztül szerzünk tudomást, nem ez az egyetlen valóság. Megérkezik ugyanis egy ápoló, és nekiáll átkötni a sebeit (mindenféle orvosi eszközökkel) — de valami nem jól megy, mert felszakad egy ér, és a nő lábából folyni (később dőlni) kezd a vér, amivel az ápoló nem igazán tud mit kezdeni. De a nő nem érez fájdalmat, és észre sem veszi, mi történik, mígnem aztán —

Szerintem ez a film ismét a „Mettől meddig tart az ember, és mi az ember egyáltalán?” kérdéskört feszegeti. Ha valaki levágja a körmét, senki nem siratja meg. Nem fáj, szükségszerű. De ha a lábát kell levágni? No és mi van akkor, ha őt nem érdekli a lába? Akkor is olyan szörnyű neki? Vagy csak nekünk az, akik azért találjuk annak, mert félünk az ő sorsától? Nem őt féltjük, hanem magunkat. De ő? Teljes marad? Vagy csonka? Ember marad? Kérdés ez egyáltalán? Hmm. Az én klisé konklúzióm: minden relatív. És ez az emberi egó számára nagyon ijesztő.