The Elephant Man

[Az elefántember]

A nyolcvanas évek eleje óta David Lynchet mindenki csak úgy ismeri, mint az embert, aki visszautasította A Jedi visszatér rendezését. A Twin Peaks, a Kék bársony és a Mulholland Drive alkotójának eme döntését mégsem ballépésként kell számon tartanunk, hiszen érvelése több mint tanulságos: azért nem vállalta a Star Wars akkori harmadik epizódját, mert attól tartott, hogy a kész mű sokkal inkább Lucas víziója, mintsem a sajátja lenne.

Lynch (aki mellesleg egy napon született Fellinivel) az 1977-es Radírfej című sikerével hívta fel magára Mel Brooks figyelmét, aki nem sokkal később felajánlotta neki Az elefántember rendezői székét. (A stáblistáról később lekerült Brooks neve, mivel a producer nem akarta, hogy a közönség a filmet leghíresebb munkáihoz hasonlóan komédiának vélje.)

Az elefántember igaz történetet dolgoz fel. Középpontjában az a Dr. Frederick Treves áll (1853-1923), aki az 1880-as években egy olcsó vásári mutatványos szörnyszülöttjei között felfedezte az elefántembert, és felvette betegei közé a londoni kórházba. A forgatókönyv az ő emlékiratai alapján készült, a történet tehát nem Bernard Pomerance színdarabjára vagy Christine Sparks regényére épül. Az elefántember valódi neve egyébként Joseph Merrick. A filmben ugyan Johnnak hívják, sőt, maga Sir Treves is utóbbiként hivatkozik rá írásaiban, ám az eredeti kéziratból kiderül, hogy a doktor eredetileg helyes nevet használt, csak később – ismeretlen okból kifolyólag – áthúzta a Josephet, Johnt írva helyére.

John (pontosabban Joseph) Merrick édesanyját négyhónapos terhesen leteperte egy vad elefánt valahol Afrikában, gyermeke így komoly torzulásokkal jött világra 1862-ben. Koponyája óriásira duzzadt, gerince teljesen ferde, elcsökevényesedett pataszerű jobb keze használhatatlan, testét daganatok, kitüremkedések és petyhüdt bőr borította. Megjelenése miatt kapta tehát az elefántember nevet. Gondozója ketrecben tartotta, verte – a világ legszörnyűbb teremtményeként tartották számon.

Húszesztendős korában került Treves doktor szárnyai alá, aki először orvosi szenzációt látott a sanyarú sorsú, értelmi fogyatékosnak is vélt fiatalemberben, később azonban a lelki gátlásokat feloldva sikerült visszaadnia számára valamit, amit az évek során elvettek tőle. Joseph Merrick 1890-ben halt meg az otthonaként berendezett kórházi szobában.

David Lynch híres arról, hogy filmjeinek bútorait gyakran ő maga tervezi és építi. Eleinte az elefántember maszkját is saját kezűleg szerette volna csinálni, ám annak nehézségei miatt végül letett tervéről. A címszerepet alakító John Hurt sminkjének elkészítése profik keze alatt is tizenkét órát vett igénybe. Munkájuk olyannyira jól sikerült, hogy amikor a szakma megtudta, hogy az 53. Oscar- díjátadón az akadémia nem akarja különleges díjjal kitüntetni a sminkeseket (akkoriban még nem volt külön kategória erre), tiltakozó levelet írtak az illetékeseknek. Ugyan az akadémia nem orvosolta a problémát, a dolognak mégis lett eredménye: egy évvel később megszületett a legjobb sminkért járó Oscar-kategória.

A film egyébként az 1981-es gálán nyolc kategóriában indult, de végül nem kapott díjat. Pedig David Lynch méltánytalanul elhanyagolt alkotása tele van kimagasló alakításokkal, elég csak Anthony Hopkins vagy John Gielgud nevét említenünk. A naivan szentimentális történet gyenge pontjaként felróható Lynch igen egyszerűcskére sikerült hatásmechanizmusa, ám ennek ellenére is azt kell mondanunk: meglehetősen szép filmről van szó. John Morris szívbemarkoló végefőcím-zenéje pedig azóta is rendszeres vendége az Oscar- gáláknak és különböző filmtörténeti összeállításoknak.

Az alkotás hatására jellemző, hogy a fekete-fehér produkció magát Michael Jacksont is több ízben megihlette (lásd a szebb időket is megért világsztár Leave Me Alone című videoklipjét, amelyben az énekes az elefántember csontvázával táncol cirkuszi látványosságként, rabruhában). Jackson egyébként állítólag az elefántember csontvázát is megvásárolta, és otthonában valahol az eredeti E.T. bábu közelében állította ki. Megemlítendő továbbá, hogy mintegy tizenöt évvel később készített Morphine című számában a világsztár néhány szövegrészt is felhasznált a film dialógusaiból… És ha már a csemegéknél tartunk, további érdekesség, hogy az alkotás szereplői között találkozhatunk egy bizonyos Frederick Treves-szel, aki azonban nem rokona az azonos nevű filmbeli doktornak.

A kiváló alkotás Dolby Digital 5.1-ben szól. A kép- és hangminőség teljes mértékben megfelel az elvárásoknak. A sztereóban kínált magyar szinkronba mindössze két apróság miatt lehet belekötni. Először is, a hangjukat kölcsönző egyes színészeknek nem volt mindig világos, hogy Frederick Treves vezetéknevét „trívsz”-nek vagy „trévisz”-nek kell ejteni… A második bökkenőt a címszereplő szinkronhangjának (Barbinek Péter) túlzott érettsége jelenti, egy huszonegy esztendős fiatalembernek ugyanis (még ha erősen hörghurutos is) semmiképpen sem egy ötvenes éveit taposó férfi hangján kellene megszólalnia.